"Mesterségem címere-Állatorvos" című könyvben megjelent interjú rólunk.

A diákkori barátság megalapozott szakmai együttműködéssé erősödött. A közös rendelő, közös új városba is terelte a két fiatal orvost, akik szakmai kérdésekben is csak rövid ideig vitatkoznak, és útjuk továbbra is egy irányba halad.

- Önök itt születtek Salgótarjánban? Egyik kollégájuk azt mondta, hogy a térképen gombostűkkel jelölte be az állatorvosi rendelők helyét. Ahol gombostű hiány jelentkezett, ott nyitott rendelőt.

Viktor: Velünk majdnem ugyanígy történt. A barátom jászberényi, én meg budapesti vagyok. A nagyszüleim Szabolcs és Zala megyéből származnak, én el akartam menni Budapestről vidékre élni, lakni, dolgozni. Majdnem véletlenül kerültünk ide: itt a megyében kaptam állást.

- Az egyetemen ismerkedtek meg?

Viktor: Igen, évfolyamtársak voltunk.

- És Ön?

Loránd: Én jászberényi vagyok, szüleim, húgom is ott élnek. Én már ide nősültem, itt született meg a nagyszerű kisfiam is, aki már két éves múlt.

- Élhető város Salgótarján?

Viktor: Teljesen. Szokták azt mondani, hogy az ország legcsúnyább városa, a legszebb helyen. A város közel tizenkét kilométer hosszú, de a legszélesebb pontján is alig szélesebb, mint nyolcszáz méter. Egy völgyrendszerben fekszik a város, a maga kis elágazódásaival. Így tudunk mi a természet közelében élni: elmegyünk ötszáz métert jobbra vagy balra, biztosan erdőbe érünk.

Loránd: Egy gyermekkori jó barátom kezdte Salgótarjánban emberorvosként a pályafutását, sokat jártunk hozzá kerékpározni. Bebarangoltuk a környéket, így sok itteni ismerősre tettem szert. Már annakidején, egyetemista koromban mondogatták, hogy kellene állatorvos a környékre. Az egyetem alatt eldöntöttem én is, hogy nem szeretnék Budapesten élni, családot alapítani, mert számomra az egy élhetetlen város. Viktorral mindkettőnknek volt tisztsége az egyetemen a hallgatói önkormányzatban. A hosszú éjszakai munkák és szervezések közepette meg-megálltunk pihenni, lazítani. Ilyenkor kérdeztük a másikat, beszéltünk a magánéletről, megismertük az „embert” a másikban. Ekkor merült fel a nagy kérdés, ami biztosan mindenkiben: mi lesz az egyetem elvégzése után? Hát majd dolgozunk, mondtuk. De hol? De mit? Szövögettük a terveket, figyelemmel kísértük a lehetőségeket, beszámoltam Viktornak a salgótarjáni cimborák invitálásáról. Egyre erősebben fogalmazódott meg bennünk: Nógrád megye. Mikor idekerültünk, mindenki azt nézte, hogy ki az a két hülye, aki idejön? Hiszen innen mindenki elvándorol.

- Hány éve ennek?

Viktor: Ötödik éve. Illetve én már a nyolcadikat taposom. Nem csak Salgótarjánra, hanem az egész megyére érvényes, hogy nagyon magas az elvándorlások száma. Ha a kilencvenes évek salgótarjáni lakosságát megnézzük, és figyelembe vesszük a demográfiai változásokat is, akkor most itt egy nyolcvanezres városnak kéne lenni, de a lakosság száma alig éri el a harmincnyolcezret. Nagyon sokan Budapesten és külföldön próbálnak meg több-kevesebb sikerrel új életet kezdeni.

- Ez nem ellentmondás? A természet az egyik legvonzóbb körülmény ma.

Viktor: Igen, de ebből nem lehet megélni. Nehéziparra épült a város, ebből adódóan mára már nagyon sok munkahely megszűnt. A régi gyárak bezártak, sok ezer a munkanélküliség. Nem a nyugdíjas bányász költözött el, hanem a gyerekeik. Nagyon öregszik a város és környékének népessége.

Loránd: Érdekes viszont, hogy sokan hazajárnak, pedig távol telepedtek le.

Viktor: Sokan úgy látogatnak el hozzánk kedvencükkel, hogy jönnek a szüleiket, nagyszüleiket meglátogatni, és egyúttal hozzák magukkal kezeltetni az állataikat is. Többször az állat kezeltetése miatt jönnek egy hosszú hétvégére, mert nálunk gyakorlatilag mindent meg lehet csinálni.

- Ilyen körülmények között is családtag a kisállat?

Loránd: Feltétlenül és egyre inkább.

- Egyre nehezebb a megélhetés, mégis azt tapasztalom, hogy a kisállat tartás kultúrája emelkedik, valamint azt figyeltem meg, hogy az állatok szeretet pótlók.

Loránd: Ugyan mi még nem túl régóta figyeljük a történéseket, de az biztos, hogy akkor is tartanak az emberek állatot, ha nehéz a megélhetésük, csak méretileg kisebb állatokat tartanak, kisebb költséggel. A szeretet nagysága viszont megegyezik a nagyokéval.

- És az ember-ember kapcsolat meg eközben eldurvul?

Viktor: Így van. A mai emberekre általában jellemző a rohanás, hiszen mindenkinek bele kell férnie a huszonnégy órába. Leghamarabb pedig az emberi kapcsolatok látják a rohanásnak a kárát.

- Azt vettem észre, hogy az állatorvosoknak van közösségi munkája.

Viktor: Mi egyetemistának is nagyon kevesen voltunk, hallgató korunkban már az évfolyam nyolcvan-kilencvenes létszámából a felével kerültünk a felszínesnél valamivel mélyebb kapcsolatba. Sokukkal sikerült jól összekovácsolódni, kialakultak baráti viszonyok, napi szinten is tartjuk a kapcsolatot, gyakran az esetleges több száz kilométeres távolság sem akadály.

- Van egy kollégájuk, aki a múlt héten nősült.

Viktor: Csak nem Olaszy Krisztiánra gondol? Az öcsém nála dolgozik.

- Igen. Kérdeztem tőle, hogy hány órát dolgozik naponta. Az idősebb kollégái figyelmeztették, hogy találja meg a helyes arányt, mert az szükséges.

Viktor: Így van. És a legtöbbször nem sikerül megtartani az arányt!

- Megélhetés? Hivatástudat? Mi okozza?

Loránd: A múlt héten minden nap csak este tíz óra körül tudtunk hazamenni. Addig tartott a rendelés, amíg voltak betegek. Igyekszünk mindenkinek a kis kedvencét ellátni, megkezelni akkor, mikor jönnek. Részben azért, mert ezt várják tőlünk, részben viszont azért, mert azt a szerencsétlen állatot lehet, hogy már napok óta aszalják a betegségében. De van ebben véletlen is. Például, ha este hoznak egy kutyát császármetszésre, valószínűleg azon az éjjelen hoznak még egyet.

- Rám hat a front, és én hatok a kutyára…

Loránd: Ez egy oda-vissza hatás.

- Az Önök barátsága töretlen?

Viktor: Az. Azt szoktuk mondani, hogy bőséges lehetőségünk lenne egymást megölni, de valamiért úgy adódott, hogy jól tudjuk egymás rigolyáit kezelni, tolerálni. Ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Ha látom a másikat belépni az ajtón, abból, hogy hogyan fogja meg a kilincset vagy hogy hogyan lép be az ajtón, már mindent tudok róla: éppen mi jár a fejében, örül vagy dühös, vidám vagy rosszkedvű.

Loránd: Amikor megszületett a kisfiam, nem volt kérdés, hogy a keresztapai posztra csakis egyetlen ember lehet a legmegfelelőbb: Viktor.

- Szakmailag vitatkoznak?

Loránd: Természetesen. De ezek a viták viszik előre mindig a gondolkodást, fejlődést. Egy-egy vita közben többször elmondjuk az érveket pro és kontra, és előbb utóbb valamelyikünk enged, majd teljes mellszélességgel áll ki a másikért mondjuk a gazdi előtt, ha esetleg kell. De lehet vita egy műtéti megoldásról is, vagy hogy éppen operáljunk, vagy inkább gyógyszeres kezelést alkalmazzunk egy adott speciális esetben. Arról nem beszélve, hogy mindkettőnknek a specializációja, szakmai érdeklődése más, így egy beteget minden gond nélkül átengedünk az adott területből a „jobbikunknak”.

- A következő kérdésemre már megannyi választ kaptam. Önök mit mondanak? Ha bejön a tulajdonos, akkor meghallgatják, és néhány perc után már zavarja Önöket, mert az állattal kerülnek kapcsolatba. A másik vélemény szerint a tulajdonos jelenléte végig fontos, hiszen szolgálhat új információkkal a diagnózis felállításában.

Viktor: A praxisunknak az egyik érdekessége ugyanakkor nagyon komoly erőssége, hogy ketten vagyunk, és nagyon különbözőek vagyunk, ebből adódóan nagyon különbözően is dolgozunk. Loránd inkább a nagy empatikus, a türelem legvégső határán túl is kezelni tudja az embereket, ugyanakkor én a sietősebb, gyakorlatiasabb oldaláról közelítem meg a kommunikációt a gazdival. A tulajdonos érzelmi állapota, életkörülménye határozza meg azt, hogy meg tudjuk-e oldani a problémát az állaton. Mi próbáljuk a tulajdonost beszéltetni, mert egy csomó, néha fals információból is megpróbáljuk kihámozni az igazságot. Sokszor a gazdi elejt egy fél mondatot, és ő nem is tudja, hogy ekkor mondta el a legfontosabbat az állatáról. Annak nem vagyunk a hívei, ha a tulajdonos röpke két mondattal intézi el, hogy mi a baj, de annak sem, ha ömlengve sokat beszél és ő akarja megmondani, hogy mi a baj. Nem ő a szakember.

Loránd: Ugyanakkor van olyan, amikor a beteg állat pár percen belül megcáfolja a gazdi elmondásait.

- De miért van, hogy a rendelőben minden kutya fél?

Viktor: A legtöbb állat fél. A stressznek szaga van, az állatok – különösen a kutya – a szagok világában él. Úgy jön be a rendelőbe, hogy itt félelem szag van. Ki is használjuk: amikor az emberevő kaukázusi otthonában elpusztítana, itt meg azt csinálok vele, amit akarok. Úgy van vele, hogyha attól a zöld ruhás fickótól előttem már hetven kutya félt, jobb lesz visszavenni!

- Önöknél éles a konkurencia harc. Igaz?

Viktor: Furcsa, de igaz. Baráti, szakmai kapcsolataink szorosnak mondhatóak. Kissé meglepődve tapasztaltam viszont, hogy amikor a rendelőnk megnyílt, volt olyan barátom, akivel a kapcsolatom nagyon megváltozott, sőt, a beszélő viszony is majdhogynem megszűnt. Szerintem ezek a változások azért következtek és következnek be, mert az embereknek nincsen biztonság érzetük, biztosan van benne szakmai féltékenység, egoizmus is, pedig az együttműködés nagyon fontos lenne. Gondoljunk csak olyan vizsgálati lehetőségekre, technikai eszközökre és azok működtetésére, amelyek meglétével nem minden rendelő rendelkezik. Esetleg speciális gyógyszerekre, azok rendelhetőségére, speciális dietetikai segítségekre. Ha tudunk egymáson segíteni, egymástól tanulni, akkor azért bármelyik tulajdonos hálás lesz. Visszakérdezek: ha az Ön kutyájának a diagnózis során lehetne húsz féle betegsége, azokból én kizárok nyolcat, a maradékból meg már csak a specialista tud dönteni, akinek a feltételrendszere adottak a vizsgálatok elvégzéséhez. Ha én ezt ismertetem Önnel, leegyeztetem az időpontot, megadom a címet, azért Ön hálás?

- Az Önök egyik kollégája pont ezt feszegette. Azért vannak nehezebb helyzetben, mint a humán orvosok, mert ha visszamegyek egy hét után, hogy nem javultam, írnak egy csomó beutalót, úgyszólván leráznak. Önöknek meg zömében el kell tudni dönteniük, hogy mi is van.

Loránd: Ezzel azért így ebben a formában nem értek egyet, nem biztos, hogy a tovább küldés egyenlő a lerázással. A házi orvosi rendelő nem kórház, ahol labor, röntgen, ultrahang, CT, MR van, neki a tűzvonalban azt kell eldönteni, hogy elég-e például egy antibiotikumot felírni receptre, vagy kórházi kivizsgálás, esetleg kezelés, műtét szükséges.

Viktor: Néha ez igen nehéz döntés!

- A legjobb reklám, ha játszótéren, a kutyafuttatóban beszélnek a tulajdonosok, és ajánlják egymásnak az orvost. Ha én nem a megoldást láttam, hanem továbbküldtek, nem örülök neki.

Viktor: A mi munkánkban a szentet és a sintért egy vékony hajszál választja el egymástól az Ön szemszögéből. Példával: autóbalesetet szenved a kutya, az, hogy meggyógyítható-e, vagy sem, az statisztika. Csinálunk rajta valami nagyon bonyolult dolgot, és ha utána a kutya szalad, a tulajdonos boldog. Ha megcsinálom ugyanazt a nagyon bonyolult dolgot, de a kutya ennek ellenére sánta marad, vagy belehal a sérüléseibe, a tulajdonos szemében én nem leszek szent.

- Ez a lelkiismeretességét erősíti. Engem nem tántorít el attól, hogyha a balesetes kutyát nem tudta meggyógyítani, akkor is mindent megtett érte.

Loránd: Ha már a statisztikáról esett szó, szeretnék egy számunkra nagyon fontos mérőszámot mondani: praxisunkban nagyon fontos mérőszámként kezeljük és értékeljük, hogyha egy állatot mi altatunk el végleg, akkor a következő kutyájával jelentkezik-e a tulajdonos nálunk. Ez nálunk egy igen magas szám: megközelíti a nyolcvan százalékot!

- Csak nekem van igazam!

Viktor: Ha megmentjük a balesetes kutya életét, de maradhat olyan bonyolult sérülése, amit csak specialista tud kezelni, akkor kérdés, hogy hol a határ, amit én bevállalok, és mi az, aminek ellátására, megoldására felkérem a szakorvos kollégát. Lehet, hogy az ultrahangon a kolléga olyat fog látni, amit én soha, vagy csak öt, tíz év múlva. Persze csak akkor küldöm tovább a beteget, ha a tulajdonos ebben benne van.

- Egy kedves kolléganőjük olyat szervez, hogy a törzsbetegeket meghívja egy teára, egy beszélgetésre, hogy megismerhessék egymás gondolatait. Ez szerintem a szolgáltatás egy része.

Viktor: Hallottam már ilyet.

- Egyik kollégájuk mondta, hogy flegma, nyegle volt a tulajdonos, csodát várt, de azt olcsón. Kérdeztem, hány ilyen esete volt, mondta, hogy egy. És érdekes módon ez az egy is megmaradt benne, annyira fájt ez neki.

Loránd: Aki ezt a munkát rendesen csinálja, annak ez szerelem, szenvedély, és nem csak megélhetés. Ha jön egy rossz élmény a munkában, ha nyerni akartunk egy ügyben és nem sikerült, az nagyon orrba tudja verni az embert.

- Otthon is pörög? Dolgozik tovább?

Loránd: Nekem az a szerencsém Viktorral szemben, hogy otthon vár a feleségem és a kisfiam. Ki tudok kapcsolni egyetlen másodperc alatt is, ha velük vagyok, ugyanakkor egy secundum alatt vissza is tudok zökkenni a munkába. Ha éjszaka hívnak, ahogy a régi mondás tartja: ha álmából felkeltik is az embert, tudni kell. Szó szerint. A nyáron elmentünk a Balatonra egy hétre egy nagyon kedves baráti párral együtt nyaralni, így öten. Viktor vitte közben a rendelést. Nem foglalkoztam a munkával, igazi kikapcsolódás, nyaralás volt. Amikor visszajöttem, nem volt olyan átmeneti időszak, hogy bele kellett rázódnom a mindennapok munkájába, mintha csak előző nap este hagytam volna félbe a dolgokat. Régebben még kellett néhány nap az átállásra.

- Miért van ez?

Loránd: kérdezték ezt már hozzánk közel álló emberek is, mondták is, hogy nem vagytok normálisak!

- Ezt barát mondhatja. Én azt mondom, hogy nagy tisztelettel vagyok Önök iránt.

Viktor: Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy eltelik tizennégy év, és az ember elfelejti, hogy milyen az, ha nem állatorvos az ember. Nem sok olyan pillanat van, amikor elfelejtjük magunkról, hogy állatorvosok vagyunk, de ilyen rövid időszakok a szűk baráti társasággal eltöltött péntek esti beszélgetések, vagy a vadászataim.

- Ezt a lelkében össze tudja egyeztetni?

Viktor: Vártam a kérdést. Össze tudom egyeztetni, azért mert ez a mi szakmánknak egy szűk, de látványos szelete. Amikor elkezdtem dolgozni a megyében, az első évben döntően haszonállatokkal foglalkoztam, amik nem családtagok, ők termelő eszközök. Tehát visszakérdezek ezek ismeretében: hogy amikor az én kedvenc betegemet elfogyasztják vasárnap ebédre, akkor hogy is vagyunk ezzel? Én azon vadászok csoportjába tartozom, aki sokat vadászik, de keveset lő.

- Azt, hogy vadgazdálkodás, elismerik, én a lelki részére kérdezek rá. Ha meghúzza a ravaszt, és egy óra múlva meg már gyógyít.

Viktor: Döntően három féle ember van. Az egyik, aki belenőtt ebbe, annak ez a természetes. A másik, aki nem nőtt bele, annak nem is természetes, és a harmadik: a vadász. Én a nagyapám révén kerültem a vadászathoz közel. Kisgyermek korom óta voltak meghatározó élményeim, melyek a vadászattal függtek össze. Amikor a vad a célkeresztben van, akkor gondolkozz! Ha valami akkor rosszul sikerül, nagyon tud bántani, hosszú ideig rossz napjaim vannak tőle. Szoktam mondani, hogy hibázni lehet, de a vadászaton nem illik.

- Szoktak vadászokkal beszélgetni?

Loránd: Én nem vadászom, de a természet szeretete, a természetben eltöltött idő, amikor az erdőben az ember eggyé válik a természettel, nekem is ugyanolyan fontos, mint Viktornak. Én fegyver helyett régen a kerékpáromat, ma a kisfiamat viszem magammal az erdőbe. Ezért tessék a vadászatról máshogy gondolkozni: nem minden vadászaton lőnek akármit is. Nem a lövés a cél. Hanem, hogy ott van az ember.

- Változatlanul az a kérdésem, hogy hogyan egyezteti össze a vadászatot, az állat elejtését az állat gyógyításával?

Viktor: Nincs benne semmilyen ellentmondás. A múlt héten szombaton meghívtak egy vadászatra, és rábíztak a helyi vadászra, mint kísérőre azzal, hogy lövessen velem valamit. Nem jött össze. Látszott a kísérőn, hogy nagyon zavarta az eset, mert tuti helyre vitt. Én viszont nem értettem a problémáját. Sok vadat láttunk, de nem azt, amit kerestünk, én nyugtattam őket, hogy majd legközelebb!

Loránd: Vannak vadászok, akik ha márt kint vannak a vadászaton, addig puffogtatnak, amíg végre sikerül lőni valamit. Viktor nem ilyen. Néha már mi is noszogatjuk, mondjuk neki, hogy ideje lenne lassan lőni valamit, ő viszont még a kilencvenkilenc százalékos biztosra sem lő rá, pontosan a mellélövés miatt. Ha a vad megsebesül, és hetekig kínlódik, amíg a trauma vagy a fertőzés következtében el nem pusztul, na ezért csak a száz százalékos esetben lő. Nem ölni jár az erdőbe, hanem kikapcsolódni.

- Azért a döntő többségében az a durva, mogorva, rohanó világ vesz körül minket, főleg Pesten.

Viktor: Ez egy védekezés, a nyugalom keresése. Van egy hosszú elintézendő feladat listánk, és az van belénk sulykolva, hogy azt el kell intézni, mindenáron, ha mi vagy társaink belegebednek, akkor is. Aki az utunkba áll, azon átgázolunk.

- Az embert a motivációk hajtják. Ha öt év múlva találkoznánk, mit mondanának?

Viktor: Nem lesz érdemben változás a külcsínben, fejlődünk, olyan dolgokat fogunk megcsinálni, amit ma még nem tudunk, de képesek lehetünk rá. De most még pontosabban  nem tudjuk, hogy hogyan és mivel.

Loránd: Két célunk lehet, az egyik, hogy még több tudást szerezzünk, és ezáltal még több állaton tudjunk segíteni. A másik, hogy a technikát fejlesszük. Ha nem lesz kint világítós csillogó reklámtábla, az nem baj, mert lehet, hogy helyette vettünk egy operációs mikroszkópot, vagy digitalizáltuk a röntgentechnikát. Az a nagyobb dolog. De ha sikerül vennünk vagy pályáznunk egy endoszkópra, akkor azt is kell látni, hogy ehhez mennyi új tudásanyagot kell elsajátítanunk.

- Ha az elkövetkező öt évben tudják tartani ezt a szintet, boldogok lesznek.

Viktor: Ez egy kicsit olyan, betegektől, gazdiktól, üzleti résztől elvonatkoztatva, mint amikor a hegymászó mindig kicsit magasabb hegyre vágyik, és mikor megkérdezik tőle, hogy miért másztál fel oda, az a válasz, hogy mert ott volt. Az elégedett ügyfelek és a meggyógyult betegek számának még magasabbra emelése a lényeg.

Loránd: Nagy az elvárás magunktól. Ha elértünk egy kitűzött szintet, már a következőn gondolkodunk.

- Van-e még valami, amit szeretnének elmondani?

Viktor: A köszönet Édesanyáinknak és Édesapáinknak. Tudjuk, hogy nagyon büszkék ránk!

Loránd: Köszönet a Feleségemnek, a kitartásáért, a szeretetéért, a Szüleimnek, valamint Boros Csabinak és Potyikának, nélkülük sohasem sikerült volna.